A Húsvét-sziget egy, a Csendes-óceánból kiemelkedő, magányos, vulkáni eredetű szárazulat a Baktérítő közelében. A hozzá legközelebb eső lakott sziget mintegy kétezer kilométernyire fekszik, a dél-amerikai kontinens partjainak távolsága pedig több mint 3600 km. A sziget területe alig 170 km2, tehát nagyjából akkora, mint Győr. Felszíni vízfolyások nincsenek rajta, de három vulkáni krátertó jelentős édesvíztartalékot jelentett az őslakosok számára. A tavak iszapjában lerakódott virágpor elemzéséből pedig következtetni lehet a sziget növényvilágának átalakulására. Innen állapították meg a kutatók, hogy az emberek betelepülése következtében hogyan változott meg a Húsvét-sziget növényzete.

A kontinensektől való óriási távolság miatt a sziget eredeti növényzete és állatvilága meglehetősen fajszegény lehetett, napjainkig összesen négytucatnyi őshonos növényfajt azonosítottak. A sziget legnagyobb részét ezekből a növényekből álló, sűrű szubtrópusi erdő borította.

A kellemes szubtrópusi éghajlat miatt az óceáni vizeken hajózó, új otthont kereső polinézek megtelepedtek a szigeten. A megtelepedők termeszthető növények magjait, tenyészthető tyúkokat és patkányokat is hoztak magukkal. A szigeten honos és akkortájt szélesen elterjedt, nagy termetű pálma törzse házak építéséhez és halászhajók készítéséhez szolgáltatott nyersanyagot. Ugyancsak pálmatörzseket használtak a későbbiekben hatalmas kőszobraik mozgatására.

A törzsi háborúknak és a hódítók érkezésének a hatására a szigeten 1877-ben már csak 111 felnőtt élt. Leszármazottaik ma háromezren vannak, akik igyekeznek megtartani régi hagyományaikat

A szigetet több törzs osztotta fel egymás közt. Köztük hatékony együttműködés, kereskedelem zajlott, s ugyanakkor egyre nagyobb kultikus szobrok, moaik állításával vetélkedtek egymással. A lakosság idővel több ezer főre gyarapodott, ennek ellátására a termőterületek egyre feljebb kúsztak a hegyek oldalán. Pár száz év alatt az erdővel borított területek drasztikusan megfogyatkoztak, a 18. század elejére pedig teljesen eltűntek. Az erdők megújulását gátolta, hogy a pálmák termését az emberek – és az általuk behurcolt patkányok is – szívesen fogyasztották. A csupasz hegyoldalakról a felgyorsuló erózió lemosta a talajt, ami a növénytermesztést is megnehezítette.

Az erdők eltűnése miatt a 18. századtól kezdődően lehetetlenné vált egyrészt a hajóépítés és ezáltal a halászat, másrészt a házépítés és a kőszobrok mozgatása is.

Röviden mindez úgy is tekinthető, hogy a Húsvét-sziget lakossága a népesség növekedése következtében a természetes erőforrásokat gyorsuló ütemben, nagymértékben felhasználta, ami a későbbi nemzedékek számára a fennmaradást is megnehezítette. Az ökológiai katasztrófa következtében fellépő élelemhiány miatt belháború indult a törzsek között a fogyatkozó erőforrásokért, ami a népesség gyors csökkenéséhez vezetett. Ehhez hozzájárult a 19. században az európai és dél-amerikai emberek érkezése, akik egyrészt magukkal hozták és elterjesztették számos fertőző betegség kórokozóját a Húsvét-szigeten, másrészt pedig a szigetlakók ezreit fogták be és adták el rabszolgának.

Sok kutató szerint a Húsvét-szigetet benépesítő emberek ökológiai krízishez vezető kultúrája, amely saját populációjuk fennmaradását is veszélybe sodorta, jelképesen, egy apró földdarabra lekicsinyítve mutathatja be Földünk lehetséges sorsát.